Amikor valaki megérkezik hozzám

Amikor valaki megkeres, számomra mindig az a legfontosabb, hogy közel kerüljek ahhoz, amit ő megél. Ahhoz a tapasztalathoz, érzéshez, gondolathoz, ami éppen benne dolgozik — akkor is, ha azt elsőre talán még ő maga sem tudja pontosan megfogalmazni.

Sokszor úgy képzelem el a segítő kapcsolatot, mint egy sötét, ismeretlen útvesztőt, ahova időnként mindannyian kerülhetünk. Ebben a rendszerben nem én vagyok az, aki tudja, merre van a kijárat. Épp ellenkezőleg: én abban segítek, hogy együtt tanuljuk meg használni azt az „elemlámpát”, ami mindig is a másik ember zsebében volt — csak talán eddig nem vette elő és nem tudott világítani vele.

A közös munka számomra elsősorban az empatikus jelenléten alapul. A cél nem feltétlenül az, hogy gyors megoldásokat találjunk, hanem hogy együtt ránézzünk arra, mi történik belül. Az érzések, gondolatok kibontásán keresztül gyakran eljuthatunk olyan felismerésekhez - amelyek talán eddig rejtve voltak - és amelyek mélyebb megértést hozhatnak.

Amit még rólam tudni érdemes

A magánpraxis mellett jelenleg a Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztályán csoportokat vezetek és kísérem azokat a személyeket, akik szeretnének felépülni a függőségből. Emellett személyközpontú és dinamikus (klinikai) szemléletben képződöm, ami meghatározza azt, ahogyan jelen vagyok segítőként. Hiszek abban, hogy a változás nem kényszerből vagy kívülről jövő nyomásra történik, hanem abból a biztonságos térből fakad, ahol elfogadva tudunk önmagunk lenni egy másik emberrel való kapcsolatban.

Fontos számomra a saját önismereti utam is.  Rendszeresen járok szupervízióba és továbbképzésekre — mert úgy gondolom, hitelesen kísérni csak akkor lehet egy másik embert, ha közben magunkat is igyekszünk mélyebben megismerni.

Hogyan dolgozom?

A közös munka kezdetén arra törekszem, hogy biztonságos, átlátható keretet teremtsünk: tisztázzuk a célokat, a működési mintákat, és azt, hol vannak most a nehézségek legérzékenyebb pontjai. A folyamat során egyaránt támaszkodom szakmai tudásra és a kapcsolatunk dinamikájára, mert véleményem szerint a kettő együtt vezet tartós változáshoz.

Nem kész megoldásokat kínálok, hanem olyan közös gondolkodást, amelyben fokozatosan világossá válik, mi tart fenn egy problémát, és hogyan lehet lépésről lépésre kimozdulni belőle. A cél, hogy a közös munka után is legyenek új megoldási stratégiák és erőforrások — stabilabb önismeret, tisztább határok, átláthatóbb döntések és egy olyan belső biztonság, amelyre hosszú távon is támaszkodni lehet.

Ahogy én látom az utat

Azt vallom, hogy életünk egyik legnagyobb feladata az, hogy ne elkerüljük a nehézségeinket, hanem lassan, fokozatosan közelebb tudjunk lépni hozzájuk. Mert amikor képesek vagyunk megállni mellettük — akkor indulhat el valami fontos: a megértés, az elfogadás, és idővel a változás is.

Ahogy Carl Rogers fogalmazott:

"...nem vagyunk képesek megváltozni,
nem tudhatunk elmozdulni arról a  pontról, ahol vagyunk,
hacsak először el nem fogadjuk azt, akik és amik pillanatnyilag vagyunk.
Ezután a változás szinte észrevétlenül, spontán módon bekövetkezik."